szerző: Million Kassa Bekele
A közelmúltban lehetőségem volt részt venni egy Sajókazán rendezett cserkésztáborozáson, amit Franciaországból érkezett szekuláris (nem vallásos) cserkészek szerveztek. Ez a program a francia cserkészek és a Dr. Ámbédkar Iskola együttműködésének gyümölcseként jött létre. A Dr. Ámbédkar Iskola tevékenysége túlmutat az oktatási teendők elvégzésén, mivel önmagát egy buddhista gyökerű mozgalomként is definiálja, amely elköteleződött a magyarországi roma tanulók hátrányos megkülönböztetése elleni küzdelemben. Ebből könnyen következetethetünk arra, hogy a Dr. Ámbédkar Iskola diákjainak nagy része roma.
Annak ellenére, hogy a programon való részvételem előtt nem sok fogalmam volt a cserkészek életéről és a szervezettség kiemelt fontosságáról, a táborba érkezve nem tartott sokáig rájönnöm, mennyire szükséges erény ez Sajókazán és hasonló helyeken.
A jól megszervezett és sikeresen lezajlott tábornak azonban előzményei is voltak. Az iskola többször próbálta megszervezni ugyanezt a programot a Magyaroroszágon működő cserkészmozgalommal együttműködve. Magam is jelen lehettem egy ilyen végül csúfos kudarcot valló megbeszélésen, amely kudarcnak egyértelmű oka volt. A magyar cserkészmozgalom- a legtöbb más cserkészmozgalomhoz hasonlóan- a jobboldali és a jobboldali politikával egyetértő egyházi mozgalmak hatása alá került. A magyarországi nacionalista mozgalmak- nem különbözve ezzel Kelet-Európa legtöbb más nacionaista mozgalmától- át vannak itatva cigányellenességgel. Ennél több magyarázat nem is szükséges annak megértéséhez, miért vallott kudarcot a Dr. Ámbédkar Iskola és a magyarországi cserkészek közös táborszervezési kísérlete, miközben megállapíthatjuk, a magyar cserkészek között is találhatóak értelmes emberek. Sajnálatos tény, hogy az ő hangjuk el lett hallgattatva.
Mára nem egy tudományos kutatás világítot rá annak tényére, hogy a hosszan tartó intézéményi rasszizmus végsősőron internalizálva lesz nem csupán annak haszonélvezői, hanem áldozatai között is. A rasszizmusnak ezt a sajátos- az áldozatai által elfogadott, magukévá tett, önmaguk ellen fordított- fajtáját nevezzük internalizált rasszizmusnak. Donna K. Bivens az internalizált rasszizmust így definiálja: “ egy helyzet, ami a rasszista rendszerekben fordul elő, amikor a származási alapon elnyomott csoport az elnyomó csoport által a számára (az elnyomott csoport számára) sugallt attitűd, magatartásforma felvételével, a társadalmi struktúrálódás és az ideológia elfogadásával támogatni kezdi az elnyomó csoport elnyomó hatalmát.”(Bivens, 1995). Ez a meghatározás nagy segítségünkre lehet annak megértésében, miért teljesít roszabbul az oktatási rendszerben sok roma tanuló nem roma társaihkoz képest.
A roma tanulók évszázadokon keresztül veszélyforrásként, fegyelmezetlenekként, gyengébb értelmi képességűekként lettek megbélyegezve. Ezekre az előítéletekre hivatkozva a roma tanulók aránytalanul nagy hányada volt úgynevezett speciális osztályokba vagy iskolákba irányítva. Ezekről a helyekről a továbbtanulás lehetősége szinte semmis volt. A “rendes” iskolákban maradt roma tanulók napi szinten lettek értelmi képpességeikben megkérdőjelezve, lebecsülve az osztálytermen kívül és belül egyaránt, nem egyszer olyanok által is, akik jóindulattal voltak irántuk de hittek a korszellem szavának. Ilyen és hasonló -évszázadokon át tartó- történelmi folyamatok vezettek oda, hogy a roma közösségek nagy részének kedve el lett véve az oktatásban való részvételtől.
Ha valaki úgy értelmezi ezeket a folyamatokat, hogy közben nem veszi tekintetbe az internalizált rasszizmus jelenlétét, a kialakult helyzet megoldásáért való felelősséget könnyen az egyes roma tanulókra, illetve családjaikra helyezheti. Első látásra akár bonyolultnak is tűnhet a probléma teljes átlátása, ám ha végigkövetünk néhány konkrét esetet, a könnyen láthatóvá váló a tünetek-nevezetesen a tanulók teljes önbizalomhiánya és saját képességeikben való kéteékedésük az oktatási rendszerrel való kapcsolatba kerülés során, illetve az oktatási intézményekkel szemben táplált jogos bizalmatlanság (sok roma tanuló úgy érzi, az elérhető oktatási rendszerek úgy vannak létrehozva, hogy azok szándékosan vagy véletlenszerűen figyelmen kívül hagyják azokat a specifikumokat, melyekkel minden transzgenerációs traumákkal és struktúrális elnyomás által súlytott háttérből érkező tanulónak meg kell küzdenie- függetlenül etnikai hátterétől, származásától)- értelmezése elvezethet bennünket az tünetek okainak megértéséhez és az okok felszámolásához.
A cserkésztáborban való részvételem alatt tapasztaltam, hogy a tanulók nem hajlandók angol nyelvű kérdésekre angol nyelven válaszolni, azt állítva, “nem beszélek elég jól” vagy attól tartanak, mások kigúnyolják őket az idegen nyelv haszálata során ejtett nyelvtani hibákért. Ezen a ponton fontos felhívni az olvasó figylemét az emberi psziché sebezhetőségéből kifolyólag bárki számára átélhető és fájdalmas öngyűlölet és az internalizált rasszizmus közti különbségre. “Fontos, hogy az internalizált rasszizmus jelenségét renszerszinten értelmezzük,mivel egyértelmű, hogy ez nem egyes, különálló személyek problémája. Ez egy strukturális probléma. A “magas önbizalommal” rendelkező, politikailag elnyomott csoportokból érkező embereknek is meg kell küzdeniük az internalizált rasszizmussal. Hasonlóképpen a “rasszizmus áldozata” szerep elfogadásához,belsővé tételéhez, elfogadjuk és valóságként éljük meg a rasszizmus hivatkozási alapjául szolgáló “igazságokat”, állításokat is. Igy történhet meg, hogy a rasszimus megszüntetése és legyőzése érdekében tett erőfeszítéseink, hitünk, cselekvésünk és magatartásunk mellett gyakran észrevétlenül magunk is támogatjuk azt, összejátszunk vele.” (Bivens, 1995)
Több kutatás foglalkozik a rasszizmus hatásáról a kisebbségi közösségekből érkező tanulók oktatási renszerben való teljesítményére illetve későbbi karrierjük alakulására. Turner kutatása az etnikai származás alapú stressz és a pályaválasztási önbizalom összefüggéseinek témájában az egyik legjobb példája annak, hogy töri le az internalizált rasszizmus a tanulók önbizalmát végül annyira mélyre, hogy el sem tudnak képzelni egy jobb életet önmaguk és családjuk számára. “ Az Afro-Amerikaiak jellemzően kétkezi munkás vagy szakmunkás foglalkozásokat választanak,nem az egyetemi végzettséghez kötött kariekutakat” (Turner, 2015).
A roma közösségekkel foglalkozó segítők, tudósok és szakemberek egybehangzóan állítják, hogy a roma közösségeknek ritkán nyílott alkalmuk az általuk képzett és kialakított önazonosságkép elfogadtatására azokkal a más népcsoportokkal, illetve politikai konstrukciókkal, melyekkel eddigi történelmük során együtt éltek. Kifelé megnyílvánuló csoportidentitásuk gyakran a nem roma közösségekben élő illetve politikai szereplők által elhintett olyan hamis, túlzó, karikaturisztikus és mitizáló- és mindannyiunk által jól ismert-sztereotípiákra épült, melyek szerint a roma emberek “mágikusak”, “boszorkányságot űznek”, “lopnak” és “énekelnek”. A jelen oktatási rendszerekben fellelhető, a roma tanulókról és roma emberekről kialakított szereotípiahalmaz a lényegét tekintve nem sokat változott, hacsak nem a megbélyegzés módjának szofisztikáltabbá, ugyanakkor vészjóslóbbá vállásának a felületes szemlélő számára kevésbé explicit, ugyanakkor az érintett csoport öntudtább beljebbről romboló irányba.
A diákok “bátorítva” vannak az olyan tárgyakra való összpontosításra, melyekben “jók”, amit a roma tanulók általában egy kevésbé tanulásigényes, egytemi tanulmányokhoz nem kötött pálya választása iránti felhíváaként dekódolnak. Egy ilyen mentális akadállyal való sikeres megbirkózás külső segítség nélkül nagyon nehéz egy internalizált rasszizmus hatásainak kitett tanuló számára. Ahogy Turner a már idézett kutatásában említi; “ A rasszista alapú kirekesztéssel való korai tapaszalatok sok Afro-Amerikait arra az álláspontra kényszerítenek,hogy a tanuás nem teszi jobbá életüket. Úgy érezhetik, a faji alapú üvegfal visszatartja őket,függetlenül attól, mennyire keményen dolgoznak.” (Turner, 2015)
Annak ellenére,hogy első pillantásra nagyon nehéznek tűnhet, nem lehetetlen létrehozni egy, az internalizált rasszizmus hatása alatt álló tanulók számára támogató környezetet és ezt kiszolgálandó szervezeti keretrendszert. Az idézett kutatás eredményei is megerősítik., hogy egy ilyen jellegű támogató környezet és keretrendszer segítségével a tanulók sokkal könnyebben szabaulnak meg az őket nyomasztó struktúrális tehertől. A Sajókazán rendezett cserkésztábor egy jó példája annak, hogy támogathatóak a mély történelmi beágyazottságú problémákkal küszködő roma fiatalok de hangsúlyoznunk kell, a meglevőkön kívül még több előremutató utat kell keresnünk. Hasonló jellegű és szellemiségű programok nagyobb számban szervezhetőek.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a cserkészmozgalomra rárakódott nacionalista és az azt támogató, a valódi vallásosság értékeit figyelmen kívül hagyó lebutított vallási zsargont, egy elkötelezettséget és önállóságot sugalló szellemiséget találunk. A Fülöp-szigeteki cserkészmisszió ennek egyik legszemléletesebb pélájául szolgálhat: “Pozitív értékek felkínálásával és készségek elsajáttíttatásával segíteni a fiatalok felelős állampolgárokká és megbízható vezetőkké válását’” (Fülöp-szigeteki fiúcserkészek, 2017). A misszió módszertana az feljebb idézett kutatás eredményeivel egybehangzóan egyfajta terápiás úton fejleszti a programban részt vevő fiatalok önbizalmát és önértékelését. “ Kutatásom rávilágít az internalizált rasszizmussal küzdő fiatalok mellett álló segítők munkájának fontosságára. A segítők hozzáférhetővé teszik a tanulók számára azt az ezköztárat, melynek segítségével leküzdhetik az előttük álló akadályokat és azonosulhatnak afro-amerikai közösségük értékeivel úgy, hogy támogatva lesznek a felsőfokú oktatási intézményekbe való felvétel követelményeinek teljesítésében, illetve ezen intézményekben, továbba a munka világában való sikeres helytállásban.(Turner, 2015).
Egy, a Sajókazán elővezetetthez hasonló, jól felépített, a specifikus igényekre reflektálni tudó cserkészprogram a legjobb eszköze a tanulókkal való segítő munka megkezdésének, mindezt csapatmunka jelleggel, játékos formákban megélve. Sajókazán megtapasztalhattunk, mekkora segítség ez a tanulók önbizalomépítéséhez és ahhoz, hogy megtanuljanak bízni saját képességeikben. Az internalizált rasszizmus nem csak abban akadályozza meg az attólszenvedő embereket, hogy önmagukat teljes értükűnek éljék meg, hanem egymás iránti viszonyulásukat is mérgezi. A cserkészek által kifejlesztett külömböző játékok és gyakorlatok ennek meghaladásában és a csapatmunkához szüksges készségek könyebb elsajátításában is segítik a tanulókat.
A sajókazai tábor során több esetben is nyomon követhettük, ahogy a tábor megkezdése előtt egymás iránt szóbeli és tettleges agresszióval fellépő tanulók erőszakos viselkedése a tabor végére jelntősen csökkent vagy teljesen megszünt. Ezek az apró lépések hosszú távon “felkészítik a fiatalokat arra, hogy közösségeikben a pozitív változások megindítói legyenek” (Fülöp-szigeteki fiúcserkészek, 2017).
Ha a rasszizmus jelenségére szociális patológiaként tekintünk, megpróbálhatjuk úgy értelmezni, ahogy a járványügyi szakemberek a ragályos betegségeket. Ez azt is jelnetheti, hogy megkísérelhetjük feltalálni az ellenanyagot tartalmazó oltást. Amennyiben az oltás egy olyan vegyület amely a kórokozóból azzal a céllal előállított ellenanyagot taratalmaz, hogy a kórokozó által megtámadott szervezetet immunrendszerét felkészítsük a kórokozóval szembeni védekezésre, megpróbálhatjuk ugyanezt a folyamatot alkalmazni az internalizált rasszizmus elleni küzdelmünk során. Létrehozhatunk egy olyan programot, amely bemutathatja a tanulóknak a struktúrális elnyomás és az internalizált rasszizmus működését azzal a céllal, hogy segítsük őket egy olyan intellektuális immunitás létrehozásában, amely segítségével a jövőben meg tudják védeni magukat. Az oltás megakadályozza a kórókozó terjedését, így az nem okozhat több kárt.
A lényeg nem a rasszimus elkerülése, hanem az azzal való szembeszállás az “oltás” segítségével. A módszer titka abban rejlik, hogy a tanulók a rasszista helyzeteket nem a való életben, hanem egy eljátszott, kontrollált formában élik meg azt elősegítenő, hogy támogató és biztonságos környzetben fejlesszék ki a nekik leginkább megfelelő önvédelmi mechanizmusokat és reflexeket. Annak ellnére, hogy lehetetlen mindenkit beoltani, a járványügyi szakemberek rámutattak; minél ellenálóbb egy-egy közösség, annál nagyobb a fertőzésmentesség esélye annak nem beoltott tagjai számára is. Ezt a jelenséget “nyáj-immunitásnak” nevezik. “A nyáj-immunitás” fogalom azt a folyamotot írja le, hogy egy közösség a járvány ellen beoltott többségének immunitása közvetett védelmet nyújt a közösség nem beoltott tagjai számára is, mivel a járvány terjedése határok közé lett szorítva. Annak ellenére, hogy fontosnak tartjuk a lehető legtöbb tanuló bevonását a cserkészprogramokba, ez az orvosi környezetből vett példa megmutatja, nem feltétlenül szükséges,hogy a közösség minden egyes tagja bevonódjon, mivel egy sikeres program pozitív hatásai a nem bevonódottak számára is érezhetőek lesznek.
Annak ellenére, hogy a programot teljes sikerként éltem meg, szót szeretnék ejteni annak néhány apróbb hiányosságáról is.
A tábort előkészítő francia cserkészek elmondták, a sajókazai program a francia sajátosságok figyelembevételével kifejlesztett program egy az egybeni adaptációja volt. A legtöbb programpont sikeres volt, de akadtak olynaok is, melyek lebonyolítását megnehezítették az előkészítő közösség és a fogadó közösség között fennáló kultúrális különbségek s ez néha frusztációhoz vezetett úgy a programot előkészítő cserkészek, mint a résztvevő tanulók körében. Fontos hogy a legközelebbi tábor előkészítése során jobban figyeljünk azokra a kultúrális és politikai sajátosságokra, melyek a fogadó közösséget érik és jelemzik, hogy az eddiginél is jobban rá tudjunk mutatni az internaéizált rasszizmus ott jelenlevő struktúráira.
Végsősőron a legnagyobb elismerés hangján kell szólnom mindazokról, akik lehetővé tették a program megvalósulását és akik elötelezettsége és bevonódása minden képzeletemet felülmúlta. Ez egyaránt érvényes a francia cserkészekre és a résztvevő sajókazai fiatalokra is, akikről bizonyossággal állíthatom,hogy nem “csak” egy újabb csapat tehetséges fiatal, hanem akik ha megfelelő támogatást kapnak, nem állhatnak megaz egyetemi diploma megszerzéséig aminek lehetőségétől még mindig annyi roma tanuló igazságtalanul meg van fosztva.